De mi van ha neki nem jó korábban? Ha azt hiszi, hogy ilyen erőszakos vagyok? Hogy még ennyit sem bírok kivárni?
Ezeket a kérdéseket ismételtem és próbáltam saját magam is meggyőzni arról, hogy nem lenne helyes, ha már az első alkalommal változtatnék a megbeszélteken.
Péter az egyik legjobb dolog volt az életemben, ezért így utólag visszatekintve örülök, hogy végül kibírtam estig.
Újra az erkélyajtón át lestem ki az utcára. Ő már ott állt. Tőle megszokottan lezseren: farmer és póló volt rajta, ezen kívül még egy oldaltáska képezte öltözékét. Tökéletes volt: se nem sok, se nem kevés.
Gyorsan felkaptam én is az enyémet, és már szaladtam is. Telefon, pénz és kulcs: állandó hármas, amit a ház elhagyása előtt mindig magammal viszek.
- Szia Péter! Sokat késtem? Ugye nem vársz régóta? - kérdeztem tőle és próbáltam minél őszintébbnek tűnni. Tudtam jól, hogy mióta áll ott és azt is, hogy pár perccel jártunk 8 óra előtt.
- Nem, sőt korábban is érkeztél - felelte. - Tudod, minden egyes alkalommal rácsodálkozom, hogy milyen tökéletes a kilátás innen a városra. Mi minden egyes kis autót látunk, ők ott lent viszont nem is gondolják, hogy mire készülünk mi itt fent.
Egyetértően bólintottam, majd elindultam a buszmegálló felé.
- Most egy kis buszozás következik. Légvonalban nincs messze az, ahova megyünk, de sajnos nem vezet oda közvetlen út.
Nem is kellett sokat várnunk, pár perc múlva felbukkant a 11-es busz. Szerencsére kevesen voltak rajta - nem szeretek tömegben utazni.
Láttam Péteren, hogy figyel. Egyfelől engem, másfelől a megállókat, az utcaneveket; próbál minél gyorsabban tanulni. Minden percben megbabonázott, egyszerűen megszűnt a külvilág, így majdnem elfelejtettünk leszállni. Az utolsó másodpercben sikerült jeleznem, az autóbusz szinte azonnal megállt és mi le is ugrottunk róla.
A 112-es busztól még távol voltunk, mégis úgy döntöttem, hogy sétáljunk, addig is megmutatom neki a kerület szívét.
A zajos körút helyett a Marczibányi tér felé tereltem őt, meg is lepődött, hogy pár utcányira voltunk csupán a főúttól, mégis milyen csendes ott minden.
Végigsétáltunk az Alkotás úton és mintha nem is lett volna akkor rajtunk kívül senki a fővárosban, hosszasan beszélgettünk. Róla, a családjáról és arról, hogy miért költöztek ide.
- Tudod, Kristóf, az előző lakhelyünkhöz nem kötnek minket jó emlékek. Olyan sok rossz történt úgy, hogy eldöntöttük, költöznünk kell.
Figyeltem a száját, ahogy mozog, de nem értettem, hogy mit mond, sokkal jobban megbabonázott az, ahogy a nevemet mondta újra és újra. Már-már megsértődtem, ha egy mondatából kihagyta a Kristóf megszólítást, annyira tetszett, ahogy kiejti a nevem.
- Apor Vilmos tér, Mártonhegyi út, Pagony utca - ismételte félhangosan a megállóneveket és láttam rajta, hogy tényleg meg szeretné őket tanulni.
- Még egy pár ilyen utazás és kívülről fogod tudni őket - mondtam neki és a vállára tettem a kezem. Ez volt az első olyan mozdulatom, ami teljesen kontrollálatlan volt.
Nem zavart, hogy ülnek rajtunk kívül mások is a buszon, akkor ott csak ő számított.
Mindig ilyesvalakire vágytam: aki mellett nem zavar, hogy mit gondolnak rólunk.
- Hopp, megérkeztünk - és az ajtó felé intettem.
Leszálltunk, majd pár méter után megérkeztünk ahhoz a padhoz, ami utána sok mindennek volt máig hallgató szem- és fültanúja.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése