Az első randevú

Ki sem kellett mondani, mindketten tudtuk: ez az első randevúnk. A dolgok jöttek maguktól, esélyünk sem volt előzetesen forgatókönyvet írni.
Láttam Péteren, hogy lenyűgözi a kilátás. Nem véletlen - a lábunk előtt hevert nem csupán Pest, de a budai vár és a Gellérthegy is. Páratlan panoráma.
Pár hónappal  ezelőtt fedeztem fel magamnak ezt a helyet, teljesen véletlenül. Már magam sem tudom, hogy miért döntöttem úgy, hogy felszállok a 112-es buszra, talán kíváncsiságból: szeretek új útvonalakat, városrészeket megismerni.
Sötét volt már, Péter mellettem ült a padon és a villódzó várost nézte, majd felém fordult:
- Ez a hely csodálatos! Örülök, hogy elhoztál ide - mondta és átölelt.
A fejemet a vállára hajtottam és most már együtt néztük a nyugovóra térő fővárost.
Vannak olyan pillanatok az életben, amikor azt kívánod, hogy bárcsak soha ne érne véget. Mintha megállna az idő és csak ti léteznétek. Ez is ilyen volt. Ültünk ketten a padon és egy idő után már a levegőt is egyszerre vettük.
Kihámoztam magam Péter karjai közül és szembefordultam vele a padon.
- Téged minden bizonnyal a Sors küldött nekem. Olyan régóta vártam már egy ilyen pillanatra, ami kihozza belőlem azokat az érzéseket, amelyeknek már idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára. Szerencsés embernek érzem magam.
Péter elmosolyodott és enyhe bólintással jelzett, ő is ugyanezt gondolja.
Úgy éreztem, hogy még órákon keresztül tudnék vele újra csendben üldögélni, de meg akartam ismerni őt jobban.
- Mi lesz, ha vége a nyárnak? Hova fogsz járni egyetemre? - kérdeztem.
- ELTE, bölcsészkar. Nem tudatosan választottam ezt, inkább csak a kíváncsiság hajt. Mondjuk az is igaz, hogy irtózom mindentől, ami számokkal kapcsolatos - mondta nevetve.
- Akkor még egy közös pont -válaszoltam. - Ennek ellenére közgazdász leszek. Szintén nem tudatos döntés, de 'ha elkezdtem, végigcsinálom' alapon ez lesz a második évem.
Ezután még hosszasan beszélgettünk a felsőoktatás 'szépségeiről', a minden iskolában keringő és csupán a főszereplőkben eltérő anekdotákról és arról, hogy mennyire nem tudjuk még, hogy mit szeretnénk csinálni, ha 'nagyok leszünk'.
Elindultunk visszafelé a buszhoz, ám Péter berántott egy kapualj alá és a falhoz nyomott. Testét az enyémnek feszítette, vékony pólóján keresztül éreztem a szívverését is.
Két tenyerével megfogta az arcom és az övéhez emelte. Tudtam, hogy mi fog következni, becsuktam a szemem és hagytam, hogy megtörténjen.
Ott, a Thomán István utca és a Tamási Áron lépcső találkozásánál elcsattant az első csók. Éreztem, hogy Péter elmosolyodott közben, én is így tettem és a végén egymás vállára tettük a fejünket és erősen szorítottuk a másikat.
Megtörtént az, amire talán azóta vágytam, hogy megpillantottam őt az autóból kiszállni.
Nem sokkal később azonban megérkezett a busz, felpattantunk rá és már robogtunk is hazafelé - magunk mögött hagyva annak a kis történetnek a titkát, amit soha nem fogunk elfelejteni.

Még csak 4 óra volt, így kénytelen voltam várni. Az a típusú ember vagyok, aki képtelen ülni a fenekén, így többször gondoltam arra, hogy korábbra tetetem át a találkozót.
De mi van ha neki nem jó korábban? Ha azt hiszi, hogy ilyen erőszakos vagyok? Hogy még ennyit sem bírok kivárni?
Ezeket a kérdéseket ismételtem és próbáltam saját magam is meggyőzni arról, hogy nem lenne helyes, ha már az első alkalommal változtatnék a megbeszélteken.
Péter az egyik legjobb dolog volt az életemben, ezért így utólag visszatekintve örülök, hogy végül kibírtam estig.
Újra az erkélyajtón át lestem ki az utcára. Ő már ott állt. Tőle megszokottan lezseren: farmer és póló volt rajta, ezen kívül még egy oldaltáska képezte öltözékét. Tökéletes volt: se nem sok, se nem kevés.
Gyorsan felkaptam én is az enyémet, és már szaladtam is. Telefon, pénz és kulcs: állandó hármas, amit a ház elhagyása előtt mindig magammal viszek.
- Szia Péter! Sokat késtem? Ugye nem vársz régóta? - kérdeztem tőle és próbáltam minél őszintébbnek tűnni. Tudtam jól, hogy mióta áll ott és azt is, hogy pár perccel jártunk 8 óra előtt.
- Nem, sőt korábban is érkeztél - felelte. - Tudod, minden egyes alkalommal rácsodálkozom, hogy milyen tökéletes a kilátás innen a városra. Mi minden egyes kis autót látunk, ők ott lent viszont nem is gondolják, hogy mire készülünk mi itt fent.
Egyetértően bólintottam, majd elindultam a buszmegálló felé.
- Most egy kis buszozás következik. Légvonalban nincs messze az, ahova megyünk, de sajnos nem vezet oda közvetlen út.
Nem is kellett sokat várnunk, pár perc múlva felbukkant a 11-es busz. Szerencsére kevesen voltak rajta - nem szeretek tömegben utazni.
Láttam Péteren, hogy figyel. Egyfelől engem, másfelől a megállókat, az utcaneveket; próbál minél gyorsabban tanulni. Minden percben megbabonázott, egyszerűen megszűnt a külvilág, így majdnem elfelejtettünk leszállni. Az utolsó másodpercben sikerült jeleznem, az autóbusz szinte azonnal megállt és mi le is ugrottunk róla.
A 112-es busztól még távol voltunk, mégis úgy döntöttem, hogy sétáljunk, addig is megmutatom neki a kerület szívét.
A zajos körút helyett a Marczibányi tér felé tereltem őt, meg is lepődött, hogy pár utcányira voltunk csupán a főúttól, mégis milyen csendes ott minden.
Végigsétáltunk az Alkotás úton és mintha nem is lett volna akkor rajtunk kívül senki a fővárosban, hosszasan beszélgettünk. Róla, a családjáról és arról, hogy miért költöztek ide.
- Tudod, Kristóf, az előző lakhelyünkhöz nem kötnek minket jó emlékek. Olyan sok rossz történt úgy, hogy eldöntöttük, költöznünk kell.
Figyeltem a száját, ahogy mozog, de nem értettem, hogy mit mond, sokkal jobban megbabonázott az, ahogy a nevemet mondta újra és újra. Már-már megsértődtem, ha egy mondatából kihagyta a Kristóf megszólítást, annyira tetszett, ahogy kiejti a nevem.
- Apor Vilmos tér, Mártonhegyi út, Pagony utca - ismételte félhangosan a megállóneveket és láttam rajta, hogy tényleg meg szeretné őket tanulni.
- Még egy pár ilyen utazás és kívülről fogod tudni őket - mondtam neki és a vállára tettem a kezem. Ez volt az első olyan mozdulatom, ami teljesen kontrollálatlan volt.
Nem zavart, hogy ülnek rajtunk kívül mások is a buszon, akkor ott csak ő számított.
Mindig ilyesvalakire vágytam: aki mellett nem zavar, hogy mit gondolnak rólunk.
- Hopp, megérkeztünk - és az ajtó felé intettem.
Leszálltunk, majd pár méter után megérkeztünk ahhoz a padhoz, ami utána sok mindennek volt máig hallgató szem- és fültanúja.

Ott álltam a kapuban, tányérral a kezemben és csak vártam, hogy közelebb jöjjön.
A Nap a szemembe sütött, így csupán arra eszméltem, hogy már ott áll előttem és a meggyes pitére bámul.
- Szia! Kristóf vagyok, a szomszédban lakom - mondtam, és éreztem hogy a fülem tövéig elvörösödöm.
- Szia! Engem pedig Péternek hívnak, de ezt már édesanyám elárulta - válaszolt.
- Engedd meg, hogy megkínáljalak ezzel a süteménnyel. Helyi 'hagyomány', hogy az új lakókat ezzel köszöntjük. Remélem, hogy ízleni fog, eddig még nem érkezett rá panasz.
Péter elvett egy darabot, majd először illemből, később viszont már jókedvvel harapott belőle újabb és újabb falatokat.
- Ez tényleg finom! Add át őszinte gratulációmat a szakácsnak - mondta.
- Mindenképpen!
Ezután bekövetkezett az, amitől mindig félek: a kínos csend. Csak álltunk ott és egyikőnknek sem jutott eszébe semmi, ami előrébb vihette volna a beszélgetésünket.
A pillanatnyi némaságot végül Péter törte meg.
- Ismersz jó helyeket itt a környéken? Egyáltalán nem volt időm még körülnézni, viszont nagyon érdekel, hogy milyen lehetőségek vannak, hiszen az elkövetkezendő hónapokat, éveket itt fogom eltölteni - nevetett.
Péter mintha a gondolataimban olvasott volna. Minden aszerint a forgatókönyv szerint zajlott, amit legmerészebb álmaimban sem mertem volna remélni. Éreztem, hogy jó irányba haladnak a dolgok.
- Persze! Ha gondolod, akkor megmutatom az egyik kedvenc helyem itt Budán. Szupertitkos, szóval ha megmutatom, nem mondhatod el senkinek, hogy merre van - mondtam, majd a szemébe néztem és éreztem, hogy újra elvörösödöm.
- Rendben, cserkészbecsszó - vágta rá rögtön és újra megjelent a szemében az a huncutság, amit a megérkezésük napján láttam.
- Találkozzunk este 8-kor itt az utcán - ajánlottam fel.
- Rendben, tökéletes - felelte, majd még egy utolsó süteményt lopott a tányérról és elindult vissza a házukba.
- Nézz vissza, nézz vissza - gondoltam magamban. Majd - mintha újra a gondolataimban olvasott volna - Péter visszafordult és intett, jelezve ezzel, hogy nagyon várja az esti találkozót.

A második találkozás

Furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, azonnal újra látni akarom őt. Elterültem az ágyamon és a fűzöldre festett plafont bámultam. Kérdések cikáztak a fejemben: Vajon hogy hívhatják? Milyen okból költöztek ide? Fogunk-e valaha beszélgetni egymással?
Sok szomszédunkkal a mai napig egy szót sem váltottam. A kapcsolattartás kimerült szülői szinten, én soha nem vettem részt a rózsadombon előszeretettel megrendezett kertipartikon. Felesleges erőfitogtatásnak tartottam: az este középpontjába 'véletlenül' mindig a vendéglátó család új autója, nyaralási élményei kerültek - én pedig ezek hallgatására vágytam legkevésbé.
Viszont ez volt az, ami ötletet adott nekem arra, hogy hogyan léphetnék kapcsolatba Vele.
Anya jó szokás szerint már másnap nagy sütésbe kezdett, illett így fogadni az újdonsült szomszédokat. A meggyes pite tökéletes választásnak bizonyult, az utcában szinte mindenkit ezzel köszöntettek eddig.
Amint az első adag a sütőből a tányérra került, hősiesen felkaptam és az ajtóból csak annyit kiabáltam vissza: 'Majd én átviszem nekik. Rögtön jövök!'
Kiléptem a házunkból és földbe gyökerezett a lábam. Amilyen bátor voltam pár másodperccel azelőtt, most legalább annyira bizonytalan voltam. Észrevettem, hogy Anya a konyhaablakból néz, így erőt gyűjtöttem, lesétáltam a lépcsőn, ki az utcára és meg sem álltam a szomszédos kapualjig.
Majdnem elejtettem a tányért, úgy remegett a kezem. Megnyomtam a csengőt és csak remélni tudtam, hogy minden zökkenőmentesen zajlik.
Egy középkorú hölgy nyitott ajtót. Kötény volt rajta, ebből arra következtettem, hogy ő is éppen a konyhában tevékenykedik.
-Szia! Én most nem tudok kimenni, de egy pillanat és küldöm Pétert - mondta és ahogy felbukkant, olyan hamar el is tűnt.
Pár pillanat múlva az ajtóban megjelent egy sziluett - most már azt is tudtam, hogy Péternek hívják a tulajdonosát.

A kezdet

Fiatal voltam még, de azt tudtam, hogy a szomszéd ház évek óta üresen áll. Egy vasárnap délelőtt azonban a mindig nyugodt Eszter utca csendjét autó zaja szakította félbe. Ilyenkor rendszerint az erkélyajtóhoz szaladtam kíváncsiságból, most sem történt ez másképp.
Szürke autó parkolt le a szomszédos épület kapujában, az ajtajai kinyíltak és egy háromfős család szállt ki belőle.
Felnyitották a csomagtartót, majd hatalmas bőröndöket emeltek ki belőle. Látszott rajtuk, hogy hosszú út áll mögöttük - fáradtnak tűntek.
A tekintetem egyhamar a család legfiatalabb tagjára, a húszéves forma fiúra szegeződött. Magas, vékony testén bézs ballonkabátot viselt - tökéletesen állt neki -, arcát pedig hatalmas napszemüveg takarta. Szőkésbarna haja kócos lett a hirtelen feltámadt széltől, de őt ez cseppet sem zavarta.
Az apa és az anya hamar elindultak felfedezni az új családi fészket, a fiú azonban még kint maradt és a környéket vette szemügyre.
A szívem hevesen kezdett verni: egyszerre kívántam azt, nehogy meglásson és azt, bárcsak észrevenne.
Nekem háttal állt, azonban hirtelen megfordult, mintha csak tudta volna, hogy ott vagyok. Úgy éreztem, engem bámul. Sejtésem beigazolódott, mikor szemüvegét a feje tetejére helyezte, majd egy cinkos kacsintás után bement szülei után a házba.
Visszahúztam a függönyt és ziláltan ültem az ágyamra. Csak bámultam ki az ablakon - magam sem tudom már, hogy mit néztem. Abban az egyben viszont biztos voltam: elkezdődött valami.