A Nap a szemembe sütött, így csupán arra eszméltem, hogy már ott áll előttem és a meggyes pitére bámul.
- Szia! Kristóf vagyok, a szomszédban lakom - mondtam, és éreztem hogy a fülem tövéig elvörösödöm.
- Szia! Engem pedig Péternek hívnak, de ezt már édesanyám elárulta - válaszolt.
- Engedd meg, hogy megkínáljalak ezzel a süteménnyel. Helyi 'hagyomány', hogy az új lakókat ezzel köszöntjük. Remélem, hogy ízleni fog, eddig még nem érkezett rá panasz.
Péter elvett egy darabot, majd először illemből, később viszont már jókedvvel harapott belőle újabb és újabb falatokat.
- Ez tényleg finom! Add át őszinte gratulációmat a szakácsnak - mondta.
- Mindenképpen!
Ezután bekövetkezett az, amitől mindig félek: a kínos csend. Csak álltunk ott és egyikőnknek sem jutott eszébe semmi, ami előrébb vihette volna a beszélgetésünket.
A pillanatnyi némaságot végül Péter törte meg.
- Ismersz jó helyeket itt a környéken? Egyáltalán nem volt időm még körülnézni, viszont nagyon érdekel, hogy milyen lehetőségek vannak, hiszen az elkövetkezendő hónapokat, éveket itt fogom eltölteni - nevetett.
Péter mintha a gondolataimban olvasott volna. Minden aszerint a forgatókönyv szerint zajlott, amit legmerészebb álmaimban sem mertem volna remélni. Éreztem, hogy jó irányba haladnak a dolgok.
- Persze! Ha gondolod, akkor megmutatom az egyik kedvenc helyem itt Budán. Szupertitkos, szóval ha megmutatom, nem mondhatod el senkinek, hogy merre van - mondtam, majd a szemébe néztem és éreztem, hogy újra elvörösödöm.
- Rendben, cserkészbecsszó - vágta rá rögtön és újra megjelent a szemében az a huncutság, amit a megérkezésük napján láttam.
- Találkozzunk este 8-kor itt az utcán - ajánlottam fel.
- Rendben, tökéletes - felelte, majd még egy utolsó süteményt lopott a tányérról és elindult vissza a házukba.
- Nézz vissza, nézz vissza - gondoltam magamban. Majd - mintha újra a gondolataimban olvasott volna - Péter visszafordult és intett, jelezve ezzel, hogy nagyon várja az esti találkozót.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése