Sok szomszédunkkal a mai napig egy szót sem váltottam. A kapcsolattartás kimerült szülői szinten, én soha nem vettem részt a rózsadombon előszeretettel megrendezett kertipartikon. Felesleges erőfitogtatásnak tartottam: az este középpontjába 'véletlenül' mindig a vendéglátó család új autója, nyaralási élményei kerültek - én pedig ezek hallgatására vágytam legkevésbé.
Viszont ez volt az, ami ötletet adott nekem arra, hogy hogyan léphetnék kapcsolatba Vele.
Anya jó szokás szerint már másnap nagy sütésbe kezdett, illett így fogadni az újdonsült szomszédokat. A meggyes pite tökéletes választásnak bizonyult, az utcában szinte mindenkit ezzel köszöntettek eddig.
Amint az első adag a sütőből a tányérra került, hősiesen felkaptam és az ajtóból csak annyit kiabáltam vissza: 'Majd én átviszem nekik. Rögtön jövök!'
Kiléptem a házunkból és földbe gyökerezett a lábam. Amilyen bátor voltam pár másodperccel azelőtt, most legalább annyira bizonytalan voltam. Észrevettem, hogy Anya a konyhaablakból néz, így erőt gyűjtöttem, lesétáltam a lépcsőn, ki az utcára és meg sem álltam a szomszédos kapualjig.
Majdnem elejtettem a tányért, úgy remegett a kezem. Megnyomtam a csengőt és csak remélni tudtam, hogy minden zökkenőmentesen zajlik.
Egy középkorú hölgy nyitott ajtót. Kötény volt rajta, ebből arra következtettem, hogy ő is éppen a konyhában tevékenykedik.
-Szia! Én most nem tudok kimenni, de egy pillanat és küldöm Pétert - mondta és ahogy felbukkant, olyan hamar el is tűnt.
Pár pillanat múlva az ajtóban megjelent egy sziluett - most már azt is tudtam, hogy Péternek hívják a tulajdonosát.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése